Ma elmentem látogatóba nagymamámhoz, és egy kicsit kíváncsiskodtam a tárolójában lévő dolgok után. Azt mindig is tudtam, hogy a háznak van egy nagyon régi része ahol még a dédnagyszülem éltek, ami ugyan hozzákapcsolódik az újépítésűhöz, hol most mamán lakik, de nem köti össze őket ajtó, ily módon csak az udvarból lehet megköztelíteni. Az egy szoba-konyha-tárolóból álló lakás néhány 1800 évek végén készült bútort rejt magában, ami már a kora miatt is lenyűgöző, pláne, hogy tökéletes állapotban vannak, de van még egy különlegessége: igazi kis kincseket rejt. 

Ahogy kihúztam a komód egyik fiókját elémtárult a múlt divatja, és úgy éreztem egy lépéssel közelebb vagyok a dédnagymamán stílusának megismeréséhez. Falusi asszony lévén előszeretettel hordott nagy, rakott szoknyákat, amit a hajában lévő szalaggal dobott fel. Erről több képet láttam az évek során, de több dolog nem mutatkozott meg. Így tehát csak próbáltam elképzelni, hogy milyen is volt Ő akkor, amikor nem a ház körül tevékenykedett, hanem kimozdult valahova. Ahogy tehát bepillantottam a komódba, észrevettem két fekete retikült. Az évek ugyan nyomot hagytak rajta, egyik sincs olyan állípotban, hogy azt bárki felvenné, de a maga korában tökéletes volt. A fekete, bőrből készült kézi táskába körül-belül belefért egy pénztárca, egy legyező, esetleg egy kis üveg víz. Szürke, fém füle nem volt elég nagy ahhoz, hogy vállra lehetne venni, inkább hasonílt egy kisméretű aktatáskára, de azért látszik, hogy nőknek lett gyártva. 
A másik egy fokkal elegánsabb, színházba, lletve elegánsabb összejövetelekre illik. Szintén fekete, de az előzővel ellentétben ennek nincs füle, inkább hasonlít egy nagyobb borítéktáskára.

És most jöjjön egy kis történelem

Aki kicsit is jártas a divat világában, már biztosan hallotta a haute couture kifejezést. Ez franciául annyit jelent: magas szabászat, ami az anyag tökéletes minőségét, és a mesterember precízségét minősíti. E kifejezés egy bizonyos Charles Frederick Worth nevű tervezőhöz kapcsolható, aki a 19. századi Párizsban dolgozott, és kinek mesteri munkáit nevezték először haute couturenek. Újításai meghozták a divatipar előretörését, ő volt az első tervező, aki modelleket alkalmazott, hogy aztán egy divatbemutató során megmutassa az érdeklődőknek legújabb műveit. A ruhacímkéket is neki köszönhetjük, ugyanis ő volt az első, aki címkéket varrt az anyagba, hogy később azonosítani tudják a tervezőjét. Az 1858-ban megnyitott párizsi üzlete a divatvilág központjának számított és több nemesi ranggal rendelkező embert is odacsábított.

A huszadik század elején a divat még nem egy olyan dolog volt, amit mindenki követett, hanem egy-egy társadalmi rang leképződése. A viseletek árulkodóak voltak, tudatták, hogy ki miből él, hogyan él illetve hogyan gondolkodik. A divatházak sikereinek előrehaladtával azonban egyre többen voltak elhivatottak a különlegesebb darabok felé. Bár már régen használatban volt, csupán csak 1945-ben kapta meg saját szabályait a haute couture, melyek mai napig érvényben vannak. E szabályok szerint akkor tekinthető egy divatház haute couturenek, ha Párizsban legalább egy húsz fős személyzettel rendelkező szabászatot működtet, ügyfeleknek kiváló minőségű, egyedi, megrendelésre gyártott ruhát kínál, és minden évben januárban és júliusban bemutat egy ötven darabból álló nappali és esti viseletet.